A kormány folytatja a kettős beszédet
Orbánék új taktikája: így lesz a kudarcból siker?
Taktikát váltott Orbán Viktor Brüsszellel szemben: míg korábban nyílt konfrontációt folytatott, addig az utóbbi hetekben nem egyszerűen engedékenyebb arcát mutatja, hanem gesztusok sorát teszi, ezek egyike a stabilitási paktumhoz való csatlakozás is. Ha abban bízik, hogy így könnyebb feltételek mellett juthatunk a várva várt hitelkerethez, csalódni fog.
Van valami megkapó abban, ahogy a kormányfő a meghátrálást offenzívaként, a hátraarcot következetességként tudja sokak számára meggyőzően kommunikálni. A gazdasági szabadságharc látványos feladása számára nemzeti érdekeink hatalmas győzelme, az első körben elutasított, a szigorúbb uniós együttműködésről szóló paktum pedig óriási diplomáciai sikerünk. Mert természetesen azért csatlakozunk hozzá - immár ki sem kérve az Országgyűlés véleményét, holott korábban Orbán szerint ez előfeltétel lett volna -, mivel minden feltételünket elfogadták és a mi kedvünk szerint módosították a megállapodást.
A kormányfői értékelés alapján úgy tűnhet, hogy nem csupán nem vagyunk már a képzeletbeli szégyenpadon, de az Európa jövője szempontjából alapvető jelentőségű paktum feltételeit is mi diktálhatjuk, azaz ismét győzött a magyar virtus. A valóság ezzel szemben az, hogy a közös dokumentum lényeges elemeinek szentesítése valóban sikernek tekinthető, és nekünk tényleg csatlakoznunk kellett hozzá, a tartalmára azonban vajmi kevés befolyásunk volt. Az adóharmonizáció nem azért marad ki belőle, mert mi nem akarjuk, sőt abban a formában, ahogy Orbán hivatkozott rá, nem is volt szó róla, de a többség még a társasági adók összehangolását is korainak tartja. A meccs ezzel együtt még nincs lefutva, a német-francia páros nem hagyja annyiban a dolgot.
A fiatalok elhelyezkedésének támogatása sem a mi követelésünkre került bele a megállapodásba, a leginkább érintett országok felsorolásában nem is szereplünk. Az az állítás pedig egyszerűen nem igaz, hogy a szigorú hiánycél tartására vonatkozó kötelezettség ránk és az eurózónán kívüli többi államra nem vonatkozik: csupán az automatikus szankciók nem lépnek életbe ellenünk, ha nem teljesítjük az elvárásokat, ez pedig azért nem ugyanaz. Ráadásul az eddigi szankciók továbbra is érvényesek, folyik is velünk szemben a túlzott deficit eljárás, igaz, abból aligha várható kemény és gyors büntetés.
A legjobban akkor vetette el Orbán a sulykot, amikor a boldog jövőről beszélt, arról, hogy a csúcsértekezleten született megegyezés nyomán fellendül a gazdaság és már a második félévben érezni fogjuk ennek a hatását. Vélhetően elkerülte a figyelmét az az apróság, hogy a konkrét változások csak július elsejétől lépnek életbe, és az uniós bürokráciát ismerve jó időbe telik majd, amíg bármilyen hatásuk lehet. Ugyancsak az év közepén indul az állandó stabilitási alap, amely 500 milliárd eurós háttérrel igyekszik majd elejét venni a további pénzügyi kríziseknek. A túlzott optimizmust megkérdőjelezi az is, hogy a gazdasági növekedés ösztönzése a fiskális szigorból egyáltalán nem következik, sőt éppen ellenkezőleg: a költségvetési megszorítások lassítják a fellendülést.
A stabilitási paktum valójában azt szolgálja, hogy legyen értelme az eurózóna megmentésére tett és teendő erőfeszítéseknek. Még nyersebben: a válságkezelés legnagyobb terheit viselő országok, mindenek előtt a németek, csak akkor hajlandóak újabb pénzeket adni, ha azokat nem feneketlen kosárba öntik, és kapnak garanciákat arra, hogy a tagállamok felelőtlensége nem termeli folyamatosan újra a válságot. A szigorúság és szoros kontroll tehát nem megoldás, csak annak előfeltétele, azaz a konkrét intézkedések kidolgozása és végrehajtása változatlanul a leglényegesebb feladat.
Ennek kapcsán vannak jó és rossz hírek. A jó hír az, hogy küszöbön áll a görög kormány megegyezése a magánhitelezőkkel, ami minden további lépésre meghatározó hatással lehet. Az eredetileg elképzelt 40-50 százalékos követelés elengedésből várhatóan 60-70 százalék lesz, ami az érintetteknek óriási veszteség, amelynek egy részét állami pénzekből kell kompenzálni a tőkehiányos bankoknál. A tényleges görög csőd így is elkerülhetetlen lesz, de ellenőrzött formában vezényelhető le, lényegében teljes uniós felügyelet mellett. Hogy ezután Athén maradhat-e az eurózóna tagja, igencsak kérdéses.
Kifelezetten rossz hír, hogy a portugálok is könnyen hasonló helyzetbe kerülhetnek: a hosszútávú állampapírjaik hozama elérte a 16 százalékot, ami azt jelzi, hogy kezelhetetlen adósságspirál határán állnak. /Nálunk a hozam nemrégiben átmenetileg 11 százalékot ért el, és szakértők egybehangzó véleménye szerint már az is finanszírozhatatlan terhet jelent./ Gyors segítségre van tehát szükség ott is, ami tovább ronthatja az európai gazdasági kilátásokat. Sokan azzal számolnak, hogy elkerülhetetlen az eurózóna részleges felbomlása, Görögország, Portugália és esetleg Írország kilépése, ha az unió nem képes az eddigieknél határozottabb és előrelátóbb fellépésre.
A magyar kormányt mindeközben elsősorban az IMF-EU hitel esélyei foglalkoztatják, és joggal. A friss keletű mosolyoffenzívától Orbánék azt remélik, hogy kedvezőbb feltételeket kaphatnak, de Brüsszelben és Washingtonban sem most léptek le a falvédőről. A taktikai váltás cseppet sem tette megbízhatóbbá a szemükben a Fidesz-kormányt, a pénzükért cserébe garanciákat várnak a csőd felé vezető gazdaságpolitika megváltoztatására és azok végrehajtását keményen ellenőrízni akarják. Az előfeltételek részben erről szólnak, részben pedig a demokrácia lényegét jelentő hatalmi fékek visszaállításáról, ebben nem fognak engedni.
Nem növeli a külső bizalmat, hogy a kormány folytatja a kettős beszédet, azaz mást mond kint, mint idehaza. Vicces volt olvasni, hogy Martonyi külügyminiszter szerint nem ismertek a hitel feltételei: talán a világtól elzárt remeteként élt az elmúlt hetekben, különben óhatatlanul szembesült volna az ezzel kapcsolatos hivatalos és félhivatalos nyilatkozatokkal, és esetleg a főnökét is megkérdezhette volna. Ideje volna a lüke kijelentések helyett végre a konkrét tárgyalásokra koncentrálni, pragmatikus hozzáállással bizonyosan több érhető el, mint mellébeszéléssel és kommunikációs porhintéssel.
A fiatalok elhelyezkedésének támogatása sem a mi követelésünkre került bele a megállapodásba, a leginkább érintett országok felsorolásában nem is szereplünk. Az az állítás pedig egyszerűen nem igaz, hogy a szigorú hiánycél tartására vonatkozó kötelezettség ránk és az eurózónán kívüli többi államra nem vonatkozik: csupán az automatikus szankciók nem lépnek életbe ellenünk, ha nem teljesítjük az elvárásokat, ez pedig azért nem ugyanaz. Ráadásul az eddigi szankciók továbbra is érvényesek, folyik is velünk szemben a túlzott deficit eljárás, igaz, abból aligha várható kemény és gyors büntetés.
A legjobban akkor vetette el Orbán a sulykot, amikor a boldog jövőről beszélt, arról, hogy a csúcsértekezleten született megegyezés nyomán fellendül a gazdaság és már a második félévben érezni fogjuk ennek a hatását. Vélhetően elkerülte a figyelmét az az apróság, hogy a konkrét változások csak július elsejétől lépnek életbe, és az uniós bürokráciát ismerve jó időbe telik majd, amíg bármilyen hatásuk lehet. Ugyancsak az év közepén indul az állandó stabilitási alap, amely 500 milliárd eurós háttérrel igyekszik majd elejét venni a további pénzügyi kríziseknek. A túlzott optimizmust megkérdőjelezi az is, hogy a gazdasági növekedés ösztönzése a fiskális szigorból egyáltalán nem következik, sőt éppen ellenkezőleg: a költségvetési megszorítások lassítják a fellendülést.
A stabilitási paktum valójában azt szolgálja, hogy legyen értelme az eurózóna megmentésére tett és teendő erőfeszítéseknek. Még nyersebben: a válságkezelés legnagyobb terheit viselő országok, mindenek előtt a németek, csak akkor hajlandóak újabb pénzeket adni, ha azokat nem feneketlen kosárba öntik, és kapnak garanciákat arra, hogy a tagállamok felelőtlensége nem termeli folyamatosan újra a válságot. A szigorúság és szoros kontroll tehát nem megoldás, csak annak előfeltétele, azaz a konkrét intézkedések kidolgozása és végrehajtása változatlanul a leglényegesebb feladat.
Ennek kapcsán vannak jó és rossz hírek. A jó hír az, hogy küszöbön áll a görög kormány megegyezése a magánhitelezőkkel, ami minden további lépésre meghatározó hatással lehet. Az eredetileg elképzelt 40-50 százalékos követelés elengedésből várhatóan 60-70 százalék lesz, ami az érintetteknek óriási veszteség, amelynek egy részét állami pénzekből kell kompenzálni a tőkehiányos bankoknál. A tényleges görög csőd így is elkerülhetetlen lesz, de ellenőrzött formában vezényelhető le, lényegében teljes uniós felügyelet mellett. Hogy ezután Athén maradhat-e az eurózóna tagja, igencsak kérdéses.
Kifelezetten rossz hír, hogy a portugálok is könnyen hasonló helyzetbe kerülhetnek: a hosszútávú állampapírjaik hozama elérte a 16 százalékot, ami azt jelzi, hogy kezelhetetlen adósságspirál határán állnak. /Nálunk a hozam nemrégiben átmenetileg 11 százalékot ért el, és szakértők egybehangzó véleménye szerint már az is finanszírozhatatlan terhet jelent./ Gyors segítségre van tehát szükség ott is, ami tovább ronthatja az európai gazdasági kilátásokat. Sokan azzal számolnak, hogy elkerülhetetlen az eurózóna részleges felbomlása, Görögország, Portugália és esetleg Írország kilépése, ha az unió nem képes az eddigieknél határozottabb és előrelátóbb fellépésre.
A magyar kormányt mindeközben elsősorban az IMF-EU hitel esélyei foglalkoztatják, és joggal. A friss keletű mosolyoffenzívától Orbánék azt remélik, hogy kedvezőbb feltételeket kaphatnak, de Brüsszelben és Washingtonban sem most léptek le a falvédőről. A taktikai váltás cseppet sem tette megbízhatóbbá a szemükben a Fidesz-kormányt, a pénzükért cserébe garanciákat várnak a csőd felé vezető gazdaságpolitika megváltoztatására és azok végrehajtását keményen ellenőrízni akarják. Az előfeltételek részben erről szólnak, részben pedig a demokrácia lényegét jelentő hatalmi fékek visszaállításáról, ebben nem fognak engedni.
Nem növeli a külső bizalmat, hogy a kormány folytatja a kettős beszédet, azaz mást mond kint, mint idehaza. Vicces volt olvasni, hogy Martonyi külügyminiszter szerint nem ismertek a hitel feltételei: talán a világtól elzárt remeteként élt az elmúlt hetekben, különben óhatatlanul szembesült volna az ezzel kapcsolatos hivatalos és félhivatalos nyilatkozatokkal, és esetleg a főnökét is megkérdezhette volna. Ideje volna a lüke kijelentések helyett végre a konkrét tárgyalásokra koncentrálni, pragmatikus hozzáállással bizonyosan több érhető el, mint mellébeszéléssel és kommunikációs porhintéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése